Júdás Istene

Az isteni kinyilatkoztatás középpontjában sohasem az ember áll, hanem Isten, aki még akkor is, amikor Igéjében teremtményeiről beszél, elsősorban Önmagát leplezi le. A Biblia emberi szereplőinek jelentőségét mindig a Teremtőjükhöz való viszonyuk határozza meg, így vagy úgy az Ő dicsőségének visszatükrözői. Könnyű elfogadnunk ezt, amikor az „irgalom edényeiről” van szó. Sokkal nehezebb kérdés, hogy milyen viszonyban áll a nagy Fazekas a harag edényeivel. Az, ahogy erre válaszolunk Istenről alkotott elképzelésünk legfőbb vizsgája.

A harag edényei között Júdás a legkiemelkedőbb. Isten Szava sok részletet közöl erről a szomorú sorsú tanítványról, s ezek vizsgálata az isteni tervek mélységeibe és nagyszerűségébe nyújthat bepillantást.

 Ismeretes, hogy a körvonalazódó témát hivő körökben általában kerülik. Úgy tűnik, mintha Júdás esete sötét árnyékot vetne Isten dicsőségére, és megoldhatatlan kérdéseket gerjesztene. Az ilyen nehézségeket azonban nem az Ige, hanem az attól eltérő hamis tanítások okozzák.

                                                Isten eleve elrendelése

Dávid zsoltárai – jóval Júdás születése előtt – határozott előrejelzéseket villantanak fel rá vonatkozóan (v.ö. a Zsolt 69,26; 109,8 és Csel 1,20), melyek szerint lakóhelyet szerez, melyben senki sem ütheti fel tanyáját; tisztség adatik neki, de aztán el is vétetik tőle. Valószínűtlen, hogy Júdás ezeket a próféciákat valaha is magára értette volna. Mégis teljesen jogos a kérdés: Vajon elkerülhette volna-e Júdás e szentírási helyek beteljesítését? Érvénytelenné tehette volna-e az Isten Szavát? Hogyan egyeztethető össze továbbá Isten Lényével az, hogy ilyen hátrányokkal indít el egy életet a világban? Júdás bukása születése előtt évszázadokkal már eldöntött tény volt. Sem ő, sem a zsidó nemzet, melyet képviselt, sem más földi vagy égi hatalmasság nem tudta volna megakadályozni az Úr elárulását, a Vérmező megvásárolását és az apostoli státus elvesztését. Minthogy Isten szólt Igéjében, a tanítvány sorsát Ő pecsételte meg!

Júdás tehát „kiválasztott” volt, a szó egy igen sajátos értelmében. Jézus maga mondta: „Nem én választottalak ki titeket, a tizenkettőt? És egy közületek Ellenkező” (Ján 6,70). A Mester kezdettől fogva tudta, hogy ki árulja el őt (Ján 6,64). De figyelmeztette-e Júdást a leselkedő veszélyre? Eltávolította-e az apostolok sorából? Tett-e a ránk maradt feljegyzések tanúsága szerint bármit is, hogy a veszedelem útjáról eltérítse? Egyáltalán: sejthette-e Júdás, hogy Jézus mit gondol róla? Azon az estén, még mielőtt Júdás szívét elfoglalta volna az Ellenkező, hogy aztán elárulja Tanítóját (Ján 13,2), Urunk saját kezével nyújtott át Júdásnak egy falatot, ami a korabeli közel-keleti kultúrában megtisztelő gesztus volt. Így hozta Jézus a szeretett tanítvány tudomására, hogy ki fogja Őt elárulni. És senki sem sietett Júdás segítségére.

Bele tudjuk élni magunkat a jelenetbe? A lelkes tanítványokat alaposan megrázta az a kilátás, hogy egy közülük árulóvá lesz. Abból, hogy senki sem gyanakodott közülük senkire, arra következtethetünk, hogy Júdás sem szolgáltatott a gyanúra több okot, mint a többiek. Sőt, társai azzal tisztelték meg, hogy a csapat pénztárosává tették. Tolvaj volt (Ján 12,6), de kifelé mintaszerűen viselkedett. Urunk tudta, hogy Júdás mire készül. „Amit cselekszel, hamar cselekedjed” – mondja (13,27). Bármennyire hihetetlenül hangozzék is, Jézus szavai egyáltalán nem tartóztatják Júdást, hanem siettetik.

Ha Júdás tette Isten által előre elrendelt tény volt, akkor kézenfekvő a feltételezés, hogy elkövetője ennek megfelelő gonosz ösztönökkel született. Mégsem ez történt. Az igaz, hogy ő nem volt tiszta, mint a többi tanítvány (Ján 13,10-11), de a késztetés, hogy sarkát Az ellen emelje fel, aki táplálta őt (13,18), és hogy elárulja Őt ellenségeinek, nem belülről, hanem kívülről jött. Tisztán kell látnunk, hogy Júdás önmagától soha nem árulta volna el Krisztust: a Sátán helyezte ezt a késztetést a szívébe (13,2). Hogy elejét vehette volna-e Júdás az eseményeknek? Aligha. Mert a szívét, amely nem volt elég „romlott” feladatához, erős külső ösztönzés sarkallta. Az Ellenkező tudta, hogy céljai eléréséhez nem elég Júdás saját akarata.

 "Akkor beméne abba a Sátán">>>