Júdás ítélete

Mit gondoljunk ezek alapján Júdás jövőjéről? Ha halott, akkor teljes érzéketlenségben nyugszik. Az isteni jogosság alapján tehát jelenleg nem valamiféle börtönben van, hiszen még nincs elítélve. Ha pedig nincs tudatánál, halála és feltámadása – saját érzékelése szerint – egybeesik. Pusztulása előtt csak a Tanítómestere halálos ítéletéről szerez tudomást (Mát 27,3), ami azután történt, arról semmit nem tud. A feltámadása utáni első tudatos pillanatában pedig elárult Urát a Mindenség Bírójaként ismeri fel. Micsoda ellentét! Már a földön annyira bánkódott tette miatt, hogy árulása bérét eldobva felakasztotta magát. Most pedig megpillantja teljes dicsőségében Azt, akivel olyan szégyenletesen elbánt. Úgy véljük, semmi más nem tudná jobban meggyőzni, és bűnének szörnyű voltát tudatosabbá tenni ennél. Nem nehéz elképzelni azt a feneketlen fájdalmat, melyet a valóság átfogó ismerete fog okozni majd neki.

Kiszolgáltatottságát figyelembe véve az a lehetőség vethető fel, hogy semmi további büntetést nem érdemel. De ez a gondolat sem felel meg Isten igazságosságának. Mindig szem előtt kell tartanunk Istennek azt az alapvető szándékát, hogy önmagát akarja megismertetni teremtményeivel, és így megáldani őket. Akárcsak annak idején a fáraó, Júdás is egy kiemelkedő példa. A teljes teremtés alkot majd képet a Teremtőről aszerint, hogy miként ítélkezik Júdás felett. Az árulás elnézése – mint ahogy bármely egyéb bűn fölötti szemet hunyás is – gyakorlatilag az isteni jogrend feladását jelentené. Úgyhogy minden rossz és helytelen cselekedetnek ítéletre kell kerülnie. Az egyedül lehetséges felmentés csak azok esetében lehet érvényes, akik Krisztus által a hit kegyelmi ajándékát kapták. Őket kivéve, mindenki büntető ítéletre fog feltámadni, s a bűn feletti szentencia kimondása valóban nagy horderejű aktus lesz. Jelentősége azonban első fokon nem abban áll, hogy elítélje a bűnöst, hanem hogy felfedje Isten és a bűn viszonyának teljes spektrumát.

A bűnt valóban el kell ítélni, de az emberek annyira elrugaszkodtak Teremtőjüktől, törvényeik és bíróságaik olyannyira elferdültek, hogy az igazság és az ítélkezés isteni mércéjét senki nem értheti meg. Az emberi gondolkodásban eltűnt például az ítélet és a büntetés közötti különbség. A nagy többség felfogásában Istennek a jövőben csak az a célja, hogy a jókat megjutalmazza, a bűnösöket pedig átadja a megérdemelt szenvedésnek. Pedig számos eddigi ítélete is bizonyság rá, hogy sohasem bosszúálló csapásokat osztogatott, hanem valamennyiszer a saját igazságossága szerint készítette elő szeretete felismerésének útját. Ítéletének ideje egyben a gyógyulás ideje is az egész világ számára. Az özönvíz mérhetetlenül sok emberi jogtiprást és gonoszságot mosott el a föld színéről. A millenniumi kort megelőző csapások rendeltetése is az, hogy megtisztítsa és előkészítse a földet Krisztus uralkodására. Az ítélet mindig azt munkálja, hogy a teremtmény bűnösségéből megmeneküljön, és Teremtőjével kibéküljön.

Nagyon elterjedt emberi vélemény, hogy az ítélet célja a további vétkezéstől elrettentés, vagyis az, hogy a megítélt többé ne essék bűnbe. Ha ezt elfogadjuk, akkor azt is be kellene látnunk, hogy ez az eljárás – tapasztalataink szerint – teljesen balul ütött ki eddig. A büntetését leült betörő pl. távolról sincs beoltva a későbbi kísértések ellen. Hamarabb lesz visszaeső bűnös belőle, mint egy büntetlen előéletűből betörő. Mert a büntetés dacára a bűn melegágyaként megmarad az ember halandósága (Róm 5,12). Az isteni ítélet viszont annak a túláradó életnek az előjátéka, amelyben a bűnnek már nem lesz helye. Ha megszűnik a halál, nem csak a bűnre való ösztönzés tűnik el, hanem a bűnözés hajlama is. A bűn és halál elválaszthatatlan társak, mint ahogy – a másik oldalon – az élet és a romolhatatlanság is összetartoznak. Az ítélet tehát nem a megfélemlítés eszköze, hanem avégett elengedhetetlen, hogy az Úr feddhetetlensége nyilvánvaló, teremtményeinek üdve és boldogsága pedig teljessé legyen.

A Római levél bevezető passzusa találóan festi le az isteni ítéletek alapelveit. Azt olvassuk ott, hogy a Bíró mindenkinek cselekedetei szerint fog megfizetni, ez pedig: „szorongattatás és nyomorúság minden ember lelkének, aki rosszat művel” (Róm 2,9). Ez a nagy fehér trónról szóló ünnepélyes kijelentéssel cseng össze, mely szerint „megítélték a halottakat azokból, amik írva voltak a könyvtekercsekben a tetteik felől” (Jel 20,12 V.S.).

Júdás megítélése vagy bűnhődése mértékének kiszabása nem ránk tartozik. Egy dolog azonban már most bizonyos: a trónon ülő ítélethirdetése a legapróbb részletében is igazságosságának világos bizonyítéka lesz. És nemcsak az Ő szemében. A teljes teremtettség minden lénye, maga Júdás is, fenntartások nélkül be fogja látni annak helyességét. Már ma örvendhetünk azon, hogy Júdás ítélete annak a kezében van, aki az abszolút igazságosság megtestesítője. Ez az ítélet is dicsőségének öregbítését szolgálja majd.

De nem itt van a történet vége. Minthogy Júdás neve nincs az élet könyvtekercsében, újból meg kell halnia. A második halál rabsága pedig csak a bevégződéskor oldódik fel. Mivel a halál nem tudatos állapot (Préd 9,7), Júdás tartózkodása a második halálban nem lehet a kínoztatás ideje. Az utolsó világkorszak hosszú ideje úgy telik le, hogy erről ő semmit sem tudhat.

Nem az árulása, nem is egyéb bűnei juttatják őt a második halálba; hiszen ezeket már az ítéletében elintézi a Bíró. Az első halál sem azért áll be, mert cselekedeteinkkel kiérdemelnénk azt, hanem egyszerűen azért, mert halandók vagyunk, és (még) nem az isteni, múlhatatlan élet élvezői. Ezért fordulhat elő, hogy ártatlan csecsemők halnak meg, és hogy bűnözők is magas kort érhetnek el. A második halál sem az ítélet része, hanem azon teremtmények sorsa, akik az ítélet után sem nyernek isteni életerőt.

Krisztus keresztjének szomorú lebecsüléséről tanúskodik, hogy olyan kevesen hisznek a Golgota mindent elsöprő erejében. Krisztus váltsághalála a legtöbb hivő világképében egy kétségbeesett próbálkozássá alacsonyul, mely Isten teremtésének teljes és kikerülhetetlen pusztulásából akar kimenekíteni egy maroknyi lelket. Mintha Isten Fiának áldozata nem lenne elég erős a bűn és minden más ellenséges hatalom megtörésére és végleges félretételére.

A kereszten kifolyt vér teljes békét szerzett, amit az Isten által meghatározott időben minden teremtmény örömmel és imádattal fog megtapasztalni. Elgondolkodtató kérdés, hogy vajon melyik bűn súlyosabb: a sötétségben élő bűnösöké, akiket a levegőbeli hatalom jelenlegi fejedelme megvakított, vagy a hivőké, akik Krisztus vérének értékét és átfogó hatóerejét lebecsülik, vagy éppenséggel tagadják. Bárcsak minden hivő életében méltó helyet foglalna el a minden ember számára szabadulást hozó kereszt.

      <<<A gyalázat egyik edénye           Júdás megmentése>>>