 |
|
|
|||
 |
 |
 |
|
|
KIK AZ APOSTOLI LEVELEK CÍMZETTJEI?
A mű eredeti címe és kiadója:
Hans Käser: An wen schrieben die Apostel?
Konkordanter Verlag, Pforzheim
A kiadó megjegyzése:
A jelölés nélküli bibliai idézeteket a fordító
engedélyével az Újszövetség magyar konkordáns próbaképpeni
változatának kéziratából vettük. Egyebütt a Károli-féle 1908-ban
revideált szövegből (Kár) idéztünk. írtak az apostol? A kérés teljesen felesleges lenne, ha minden apostol ugyanazt írta volna, m
Feltett kérdésünk szorosan kapcsolódik egy másikhoz is:
Van-e Izráelnek mint népnek egy különleges hivatása és megbízatása a
történeti jövőre vonatkozóan? Ha igen, akkor rá kell mutatnunk
legalább egy újszövetségi igére, amely erről szól, és amely
félreérthetetlenül Izráelre vonatkozik. Amennyiben negatív választ
adunk, úgy témánk minden további taglalása értelmét veszti.
Csakhogy éppen Pál, a nemzetek apostola igazolja Izráel
különleges elhívottságát, amikor megállapítja, hogy sok bibliai
ígéretnek ők a várományosai (Róm 9,4); másutt pedig ezt írja:
„Mert megbánhatatlanok az Isten
kegyelmi ajándékai és elhívása” (Róm. 11,29). Isten Igéje
iránti alázattal mi is igent mondunk azokra az ígéretekre, amelyek
Izráelnek a nemzetek közötti egyedülálló pozícióját fémjelzik.
„Kiknek írtak az apostolok?” Ez a kérdés azért fontos,
mert elmélyültebb íráskutatás nyomán ki lehet mutatni, hogy az
apostolok két egészen jól meghatározható testületnek írtak, és az
egyikkel kapcsolatban megfogalmazott igazságok nem vonatkoznak magától
értetődően a másikra is.
Jakab például a maga levelét kimondottan a szórványban
élő tizenkét törzsnek írja (Jak 1,1). Távolról sem fogas kérdés, hogy
kiket kell a „tizenkét nemzetség” alatt érteni. Csak arra utalunk itt,
hogy Jakab nem Izráel bizonyos kiválasztottaihoz ír, hanem az egész
nemzethez, azokhoz tehát, akik vér szerint ehhez a néphez tartoznak.
Tehát nemcsak a megigazultak, a szeretett atyafiak
vannak megszólítva, hanem a kimondottan világi életvitelű zsidók is: a
házasságtörő férfiak és nők, a testvéreiket kizsákmányolók, a
kicsapongók és tékozlók, az ártatlanok gyilkosaival bezárólag.
Pál viszont következetesen a nemzetek (régiesen:
pogányok) apostolának nevezi magát. Leveleit Isten szeretteihez, az
elhívott szentekhez, a Jézus Krisztusban hívőkhöz (Ef 1,1; Kol 1,1), a
kiválasztottakhoz intézi, Isten minden nemzetből kihívott
gyülekezetéhez, ahol nincs többé sem zsidó, sem görög (Gal 3,28).
Ilyenformán a címzettek két csoportja áll előttünk. Egy
behatóbb vizsgálódás során azt is felismerhetjük, hogy Jakab némely
alapvető dologban másképpen ír, mint Pál. Példaként említhetnénk a
mindkettő által kifejtett megigazulás kérdését.
Pál, a Római levél 3,28. versében a következőket
jelenti ki: „Mert úgy számítjuk, hogy
az ember hit által igazul meg a törvény tettei nélkül.”
Jakab viszont így tanít: „Látjátok
tehát, hogy cselekedetekből igazul meg az ember, és nem csupán hitből”
(Jak 2,24 Kár). A kisebb-nagyobb horderejű különbségek Pál tanítása és
Jakab, valamint a többi apostol álláspontja között fennállnak, és
kimutathatók.
A későbbi értelmezés azonban – a hivők kárára – Pál
leveleinek bizonyos részeit elhomályosítja, és helyettük Jakab
levelének hasonló témájú részeit és a körülmetélkedésből való (zsidó)
keresztyénekhez intézett más leveleket túlhangsúlyozza. A kétféle
tanítást a lehető legszorosabban egymáshoz igazítják lefaragva a
kiütköző ellentéteket, holott ennek következtében éppen az
alapigazságok homályosulnak el már-már a felismerhetetlenségig.
Mi viszont nem akarunk belenyugodni az Ige
csűrés-csavarása által kínált olcsó megoldásokba, még akkor sem, ha az
ilyen spekulációk egy jól használható hitvalláshoz vezetnek. Úgy
véljük, érintetlenül kell hagynunk Isten Igéjének minden élét és
sarkát, sőt ki is kell emelnünk azokat, hogy semmi szín alatt ne
maradhassanak figyelmen kívül. Ilyen hozzáállással hamarosan eljutunk
arra a felismerésre, hogy a hitről és a kegyelemről az apostolok közül
senki nem tanít annyira egyértelműen, mint Pál. Hagyjuk meg hát bátran
a kiütköző ellentéteket a maguk élességében és erőteljes
világosságában, mert így újabb titkokat fedezhetünk fel. Az se
zavarjon, ha itt-ott kénytelenek leszünk bevallani: nem értjük a többi
apostolt. Inkább maradjanak nyitva bizonyos kérdések, mintsem hogy
kifogásolható módon válaszoljuk meg őket, erőszakot téve az igazságon.
Számunkra, akik a nemzetekhez tartozunk, nem vitás: semmiképpen sem
válunk engedetlenekké Isten Igéje iránt, ha minden kétséges esetben
Pálhoz igazodunk, hiszen a Szentírás hangsúlyozottan őt nevezi a
nemzetek apostolának. Ha viszont Pál igéit eleve, és minden áron a
többi apostol tanításához akarjuk igazítani, számtalan nagyszerű
igazság fog rejtve maradni előttünk, vagy legalábbis igen lecsökken
azok hordereje. A rejtett vagy pedig erejüktől megfosztott igazságok
viszont már nem képesek olyan mértékű szolgálatot végezni a
gyülekezetben, amilyenre eredetileg hivatottak.
Azt, hogy a Szentírás nem minden igéje rendelkezik
számunkra ugyanazzal a fontossággal, noha mindenik által épülhetünk,
már Luther kifejtette egyik korabeli, világos prédikációjában:
„Mindegyik Isten igéje, ez így igaz. De még ha Isten
igéje is: nekem tudnom kell, és tekintettel kell lennem arra, hogy
Isten igéje kihez szól. Egyelőre távol vagyunk attól, hogy te légy az
a nép, akihez Isten beszél. A hamis próféták azt mondják: te vagy a
nép, Isten hozzád szól. Bizonyítsd ezt nekem! Az ember tisztán
forgassa és magyarázza az Írást! Az Ige már kezdettől fogva többféle
módon teljesedett be. Nem elég csupán arra figyelni, vajon Isten
Igéje-e, vajon Isten szól-e, hanem sokkal inkább azt kell felismernem,
hogy kit szólít meg az Ige, téged érint vagy valaki mást? Mert a kettő
között ég és föld a különbség. Isten sokat beszélt Dáviddal, parancsot
is adott neki egy s más dologra nézve; ez viszont engem nem érint,
mert nem hozzám szól. Igaz, szólhat hozzám is, utasíthat. De köteles
vagy azt az igét megvizsgálni, amelyik rád vonatkozik. Mert a
Szentírásban kétféle igével találkozhatunk: az egyik nem engem szólít
meg, tehát nem rám vonatkozik. Egy másik viszont rám vonatkozik; és
arra az igére vakon rábízhatom magam, úgy állhatok rá, mint valami
szilárd kősziklára. Nem hozzám szól az ige? Bátran maradjak nyugton!
(Luther Mózes első könyvéről mondott prédikációjából; 1527.
Luther szavainak alátámasztására néhány példát sorolunk
fel, amelyek azt szemléltetik, hogy egy korábban érvényben levő
igazság később egy másiknak adhat helyet. És az is kiderül, hogy ami
egyesekre érvényes volt, nem minden további nélkül vonatkozott másokra
is.
A bűnbeesés után ezt parancsolja Isten az embernek:
„egyed a mezőnek füvét”
(1Móz 3,18 Kár). Az özönvíz után viszont így rendelkezik ebben a
dologban: „Minden mozgó állat, amely
él, legyen nektek eledelül; amint a zöld füvet, nektek adtam
mindazokat” (1Móz 9, 3 Kár). Évszázadokkal később Isten
elhív egy népet, Izráelt, kiválasztja őket magának, kiváltságos
pozíciót ajándékoz nekik a többi nép között, és egyéb parancsolatok
mellett egy listát is átnyújt nekik a tisztátalan állatokról,
amelyeket nem szabad fogyasztaniuk (3Móz 11).
Ez a jelenség sok más esetben is megfigyelhető: azt,
ami korábban érvényes volt, később egy másik igazság helyettesítette.
A testvérgyilkos Kaint Isten védelmébe veszi:
„És monda néki az Úr: Sőt inkább, aki
megöléndi Kaint, hétszerte megbüntettetik” (1Móz 4,15 Kár).
Az özönvíz után viszont Isten már így rendelkezik:
„Aki ember-vért ont, annak vére ember
által ontassék ki” (1Móz 9, 6 Kár).
Ábrahám feleségül veszi Sárát, akiről saját maga vallja
be: „De valósággal húgom is, az én
atyámnak leánya ő” (1Móz 20,12 Kár). Később a 3Móz 18
szerint egy ilyen házasság már utálatosságnak számít, és Isten
ítéletét vonja maga után: „Mert aki
megcselekszik valamit ez utálatosságokból, mind kiírtatik az így
cselekvő ember az ő népe közül (29 v. Kár). Egy ehhez
hasonló, halálos utálatosságot követ el Júda, Jákób fia, amikor
menyét, Támárt teherbe ejti (1Móz 38). Ha Ábrahám és Júda a törvény
fenyítéke alá estek volna, mindkettőjüket ki kellett volna irtani a
nép közül.
Amikor Józsué Jerikó városának elfoglalására készül, a
következő parancsot adja ki: „Mindazáltal
ti óvjátok meg magatokat a teljesen Istennek szentelt dolgoktól, hogy
miután néki szentelitek, el ne vegyetek a teljesen néki szentelt
dolgokból” (Józs 6, 18 Kár). Ákán, aki eltulajdonít
néhányat a teljesen Istennek szentelt dolgokból, egész családjával
bűnhődik, valamennyien életükkel fizetnek. Néhány nappal később
viszont, amikor Izráel Ait hódítja meg, Jahve a következő rendelkezést
közli Józsuéval: „Úgy cselekedjél Aival
és az ő királyával, amint cselekedtél Jérikóval és az ő királyával; de
zsákmányolni valóját és barmait magatoknak zsákmányolhatjátok”
(Józs 8,2 Kár). Ez a parancs továbbra is érvényben marad, Izráel
nemzetségei meggazdagszanak a harcban szerzett barom, ezüst, arany,
réz, vas és ruhanemű bőséges prédája révén (Józs 22, 8).
Isten olyan szabályokat és jogokat ad Izráelnek,
amelyek igen világosak és érthetőek. A következőképpen inti a népet:
„Se szemeidet fel ne emeld az égre,
hogy meglásd a napot, a holdat és a csillagokat, az égnek minden
seregét, hogy meg ne tántorodjál, és le ne borulj azok előtt, és ne
tiszteljed azokat, amelyeket az Úr, a te Istened minden néppel
közlött, az egész ég alatt” (5 Móz 4,19 Kár).
Ez azt jelenti, hogy Izráel Isten írott beszédét kapta,
a nemzetek pedig az ég csillagzatait. Isten áldását adja a nemzetek
csillagzat-olvasására. Ennek alapján ismerik fel például azt a
csillagot, amely az emberré lett Isten Fiához vezeti el őket (Mát 2).
Miért nem tett az Úr Jézus egyetlen jelet vagy csodát
sem Izráel házának elepedt juhai között a bemerítése előtt? Miért nem
gyógyított meg egyetlen beteget sem a belé vetett hit folytán? Maga az
Úr válaszol erre: „Nem érkezett még el
az én órám.” (Ján 2,4 Kár). Milyen sokszor akarták elfogni
őt ellenségei, hogy megöljék, de senki sem merte közülük rávetni a
kezét. Mert nem jött még el az ő órája. De amikor ez az idő
beteljesedik, maga jelenti ki: „elérkezett az óra” (Márk
14,41 Kár). Ellenségei most már rövidre szabják a bíráskodást fölötte.
Alig egy nap leforgása alatt kimondják a halálos ítéletet, végre is
hajtják, és a holttestet eltemetik.
Lukács 10,4 (Kár) szerint Jézus így bíztatja
tanítványait: „Ne hordozzatok erszényt,
se táskát, se sarut.” Néhány hónappal később viszont egészen mást mond
nekik: „De most akinek erszénye van elővegye, hasonlóképpen a táskát”
(22,36 Kár).
Feltámadása után Máriát tartózkodásra inti:
„Ne illess engem” (Ján 20,17 Kár). Egy héttel később
viszont így bíztatja Tamást: „Hozd ide
a te kezedet, és bocsásd az én oldalamba.” (20,27 Kár).
Az eddig felsorolt adatok csupán egy kis részét képezik
az Ó- és az Újszövetség azon kijelentéseinek, amelyek megerősítik
Luther igazát. A sokszorosan felfedezhető ilyen és hasonló ellentétek
arra tanítanak bennünket, hogy igenis bátran rákérdezhetünk: „Kihez
szól az üzenet?”; „Ez és ez mikor és milyen beszédhelyzetben hangzott
el?”
A századelőn Ernst Ströter professzor metodista
prédikátor arra törekedett, hogy az Újszövetség írásaiban világosan el
tudja különíteni azt, ami a zsidó-keresztyéneknek szól attól, ami a
nemzetekre vonatkozik. Ströter elsősorban Pál apostol Timóteushoz
intézett biztatását tartotta szem előtt: „Igyekezz
átengedni magadat az Istennek, mint megvizsgált, szégyent nem valló
munkás, aki helyesen hasogatja a valóság szavát” (2Tim
2,15).
Ströter a húszas években meghalt. Helyébe, itt-ott,
olyan fiatal testvérek léptek, akik Ströter igényét az Írás helyes
hasogatására biblikusan megalapozottnak találták. Mellé álltak az
ügynek, egyesek minden erejükkel, mások valamivel visszafogottabban,
de anélkül, hogy valahol is egyetlen sikert könyvelhettek volna el. A
történelmi egyházak, akárcsak a neoprotestáns gyülekezetek nagy része,
mind a mai napig elzárkóznak az Ige beszédeinek páli jellegű
hasogatása elől. Ez azonban ne akadályozzon bennünket abban, hogy az Ige felszólítása szerint ilyen tekintetben is meg tudjunk felelni bárkinek a bennünk lévő reménységről (1Pét 3,15). Jelen tanulmányunkban rá kell mutatnunk arra, hogy a Ströter által javasolt igehasogatásnak milyen bibliai alapjai vannak. Magától értetődik ugyanakkor az is, hogy a zsidósághoz szóló apostolok szintén igazságot írnak – nyilván azt az igazságot, amely lényegbevágó pontjaiban a zsidóságra érvényes. Pál egy jól meghatározható testületnek írt, és jól meghatározható időre nézve. A többiek ugyanezt tették, de egy másik testületnek, és egy másik időre nézve. A mi feladatunk tehát az, hogy az Írás erre vonatkozó útbaigazításait feltárjuk.
|
||||||
|
|
|
|
|||||
|
|
|||||||
 |
 |
|
|||||
