Mi történt a pünkösdi gyülekezettel?

Vizsgáljuk meg először azt, hogy mit ír erről az Apostolok cselekedeteiről szóló tudósítás (Kár):

1,15:   „Vala pedig ott együtt százhúsz főnyi sokaság.”

2,41:  „És hozzájuk csatlakozék azon a napon mintegy háromezer lélek.”

2,47:  „Az Úr pedig minden napon szaporítja vala a gyülekezetet az idvezülőkkel.”
4,4:    „Sokan pedig azok közül, akik hallgatják az ígét, hivének; és lőn a férfiak száma mintegy ötezer.”
5,13-14: „A nép magasztalá őket. Hivők pedig mindinkább csatlakoztak az Úrhoz, úgy férfiaknak, mint asszonyoknak sokasága.”
6,7:   „És az Isten ígéje növekedék; és sokasodék nagyon a tanítványok száma Jeruzsálemben; és a papok közül is nagyon sokan követék a hitet.”
21,20-21: „Látod, atyámfia, mely sok ezeren vannak zsidók, kik hivőkké lettek; és mindnyájan buzognak a törvény mellett: Felőled pedig azt hallották, hogy te mindazokat a zsidókat, kik a pogányok között vannak, Mózestől való elszakadásra tanítod, azt mondván, hogy ne metéljék körül fiaikat, se a zsidó szokások szerint ne járjanak.”

A fenti idézetekben a hivők egyik csoportja áll a figyelem középpontjában. Ezek mind zsidók, vagy a Csel 2,10 szerint legalábbis: zsidók és prozeliták. Kivétel nélkül erősen kötődnek a körülmetélés rítusához és nagy figyelmet szentelnek a mózesi hagyományoknak. Annak a megbízhatósága, hogy maga a tizenkettő is a zsidó törvények szigorú tisztelője volt, minden kétségen felül áll, különben ugyanis semmiképpen nem történhetett volna meg, hogy a zsidóság mint a törvény népe, olyannyira megbecsülje őket. Egyetlen apostol körül sem merül fel még a leghalványabb gyanú sem arról, hogy a gyermekek körülmetélésének vagy a hagyományoknak a haszontalanságát, netán érvénytelenségét tanították volna. Az étkezési törvényekkel kapcsolatban még maga Péter is, aki máskülönben valamennyi közül a legszabadelvűbb, így tesz bizonyságot: „semmiképpen sem, Uram; mert sohasem ettem semmi közönségeset, vagy tisztátalant” (Csel 10,14 Kár). A jeruzsálemi zsidó hivők habozás nélkül kinyilvánították Péterrel szembeni fenntartásukat, amikor felkereste a kegyes és istenfélő Kornéliust: „Körülmetéletlen emberekhez mentél be, és együtt ettél velük” (Csel 11,3 Kár). Több mint egy évtizeddel Pál megtérése után Péter elkülönül a nemzetekből való hivőktől, mivel a körülmetélt (azaz zsidó) hivők kritikájától tart (Gal 2,11-16).

A pünkösdi gyülekezetben az izraeliták egy kiválasztott csoportján az teljesedett be, ami Ezékiel 36,27 (Kár) szerint egyszer az egész népen be fog teljesedni: „És az én lelkemet adom belétek, és azt cselekszem, hogy az én parancsolataimban járjatok, és az én törvényeimet megőrizzétek és betöltsétek.” Ez a gyülekezet arra rendeltetett, hogy az egész közéletet befolyásolja, valamint a hatalom és a tulajdonjog kérdéseit is megreformálja. Hajdan, amikor Izráel bevonult az ígéret földjére, minden rendelkezés célja egy teokrácia (Istentől igazgatott társadalmi rend) volt. Az országot sorshúzással osztották fel. A sorsvetés mögött viszont Isten döntötte el, hogy kinek milyen osztályrész jusson (Péld 16,33).

Így került minden nemzetség az Isten által neki rendelt rész birtokába. Egyetlen izraelita sem adhatta el a sorsolás útján kapott területet. Mivel az ország Istené volt, a zsidó ember nem lehetett a föld – általunk megszokott értelemben vett – tulajdonosa, hanem csak a sorsrészese. Mindenki használati jogot kapott a neki kimért földön. Az eladósodott ember pedig, aki elzálogosította a maga osztályrészét, a törvény által megszabott idő elteltével ismét visszakapta azt az Isten adta rendelkezés szerint, hogy „ne legyen közötted szegény” (5Móz 15,4 Kár). Jézus törvényről szóló tanításai alapján a pünkösdi gyülekezet is egy ehhez hasonló példás közösséggé vált Jeruzsálemben: „senki semmi marháját nem mondá magáénak, hanem nékik mindenök köz vala” (Csel 4,32 Kár). Abban az esetben, ha az egész nép felismeri és elfogadja Jézusban a Krisztust, mindenki csak a maga sorsrészét élvezhette volna. Egyikük sem rendelkezhetett volna további szerzett javakkal, házzal vagy mezővel.
„Bizonyára tudja meg azért Izráelnek egész háza, hogy Úrrá és Krisztussá tette őt az Isten, azt a Jézust, akit ti megfeszítettetek.” (Csel 2,36 Kár).

A pünkösdi gyülekezet természetesen mindenek előtt a szív átalakulását, a belső megújulást, a Szentlélek által való újjászületést hirdette. A prófétai igék alapján azonban az egész nép helyreállítása is ugyanilyen szükségszerű. De ennek előfeltétele nem kevesebb, mint Jézus királyként való elfogadása. A Jézus Krisztus törvénye értelmében – aki a Törvény és a Próféták betöltése végett jött – mind a személyes megújulás, mind pedig a politikai és gazdasági átalakulás igen szoros egységbe fonódik a pünkösdi gyülekezetben. A politikamentes királyság-várás ezen a földön elképzelhetetlen. Mindenekelőtt a királyság helyreállításának kell megtörténnie Izráelben (Csel 1,6), s utána következik a nemzetek alárendelése. Azt, hogy még a pünkösdi gyülekezet sem nélkülözte a királyság hatalmi eszközeinek gyakorlását, Anániás és Safira esete bizonyítja (Csel 5,1-11).

Aki nem metéltette magát körül, azt isteni parancs szerint ki kellett irtani a nép közül (1Móz 17,14; 2Móz 4,24-25; Józs 5). Az ilyen embert kiközösítették, és mint a népből kirekesztett, arra kényszerült, hogy valahol új helyet találjon magának. Ettől kezdve az Izráelnek adott külön ígéretekhez és áldásokhoz sem formálhatott semmilyen jogot. Ebben gyökerezett a legtöbb zsidó keresztyénnél tapasztalható magatartás: a körülmetéléshez való makacs ragaszkodás. Választó vonalat jelentett tehát ez a kérdés, mert aki a körülmetélés alól kivonta magát, az egyúttal a zsidóságot, a nép egészét érintő minden hatás és befolyás elől is kénytelen volt elzárkózni.

Az Apostolok cselekedeteinek második része alapján feltételezhetjük, hogy a pünkösdi gyülekezethez kappadóciai, pontusi és a Római birodalom más ázsiai provinciáiból származó zsidók is csatlakoztak. Kétségtelen tehát, hogy ezeknek a hivőknek nagy része később visszatért szórványban élő családjához. István megkövezése után nagy üldözési hullám következett. A Jeruzsálemi Gyülekezet hivő tagjai a júdeai és samáriai tartományokba szóródtak szét.

„Azok tehát, akik eloszlottak az üldözés miatt, mely Istvánért támadott, eljutának Fenicziáig, Cziprusig és Antiókhiáig, senkinek nem prédikálván az igét, hanem csak a zsidóknak.” (Csel 11,19 Kár)

Mit tanulhatunk az eddig elmondottakból?

1. A zsidókeresztyén közösség igen népes volt. Az Apostolok cselekedeteiben leírt történet vége felé több tízezer lelket számlált.

2. Ezek a hivők mind kitartóan ragaszkodtak az atyai törvényekhez. Pál tevékenységét gyanakvással figyelték.

3. A zsidókeresztyének egy része a szórványból származott, vagy pedig szórványban élt.

Mindezek után feltesszük a kérdést: Hová tűnt ez a nagy létszámú jeruzsálemi Gyülekezet szórványban élő leánygyülekezeteivel együtt?

Feltételezhetjük, hogy némelyek azt, ami számukra korábban nyereségnek számított (a körülmetélés, a kiválasztott néphez, Izráelhez tartozás, a törvény szerinti fedhetetlenség stb.), Pálhoz hasonlóan kárnak és szemétnek ítélték (Fil 3,1-8), csatlakoztak a pogány keresztyénekhez, és egyazon jogon részesedtek a kegyelmi ajándékban, melyben minden nemzeti különbség eltűnt, már nem számított a körülmetélés, sem pedig a körülmetéletlenség, hanem egyedül és mindenben a Krisztus. De milyen kevesen lehettek azok, akik ilyen messzire eljutottak!

Egészen bizonyos azonban, hogy a több tízezres nagyságrendű zsidó keresztyénség zöme tovább buzgólkodott az atyai hagyományokban, továbbra is zsidó gyülekezetekben élt, szigorúan elkülönülve a pogánykeresztyén gyülekezetektől (Gal 2, Csel 21,20, stb.). Jeruzsálemnek a rómaiak által való lerombolásakor, Kr. u. 70-ben, az egész zsidó gyülekezet kivándorolt az anyaországból. Ezen zsidók törvény iránti buzgalmának ismeretében egyszerűen elképzelhetetlen, hogy ők a nemzetek közül való keresztyén gyülekezetekbe egészen betagozódtak volna semmilyen kimutatható alkalmazkodási probléma nélkül. De hogyha nem ez történt, hová lett akkor a zsidókeresztyén gyülekezet?

Próbáljunk meg a Szentírásban feleletet keresni erre a kérdésre. A Zsidókhoz írt levében (Kár) találunk erre vonatkozó utalásokat:

„Vigyázzatok atyámfiai, hogy valaha ne legyen bármelyikőtöknek hitetlen gonosz szíve, hogy az élő Istentől elszakadjon.” (3,12)

„Mert lehetetlen dolog, hogy akik egyszer megvilágosíttattak, megízlelvén a mennyei ajándékot, és részesei lettek a Szent Léleknek, és megízlelték az Istennek jó beszédét, és a jövendő világnak erőit, és elestek, ismét megújuljanak a megtérésre, mint akik önmagoknak feszítik meg az Istennek ama Fiát, és meggyalázzák őt.” (6,4-6)

„Emlékezzetek pedig vissza a régebbi napokra, amelyekben, minekutána megvilágosíttattatok, sok szenvedésteljes küzdelmet állottatok ki.” (10,32).

„Ne dobjátok el hát bizodalmatokat.” (10,35)

„Az igaz pedig hitből és. És aki meghátrál, abban nem gyönyörködik a lelkem.” (10,38)

„Félretéve minden akadályt és a megkörnyékező bűnt, kitartással fussuk meg az előttünk lévő küzdőtért.” (12,1)

A Zsidókhoz írt levél szerzője minden kétséget kizáróan a körülmetélkedés híveihez szól. A 10,32-ben felidézettek után a helyzet megváltozott, többé nem ugyanaz, mint a kezdeti időkben. Az emberi szív fásultsága az élő Istentől való elszakadás kezdetét jelenti. Ezek a zsidó keresztyének gátlásokkal küszködnek, már-már azon vannak, hogy letérjenek az útról, bizalmukat elveszítsék, és az Isten Fiát meggyalázzák. Vigyázzatok! – hangzik a figyelmeztetés mind a levél elején, mind a végén (Zsid 3,12; 12,25).

Mi történt ezután? A válasz nagyon egyszerű: az atyák jobb létre szenderültek, és velük kihaltak a másokat is figyelmeztető, ébresztgető elöljárók. A gyülekezet pedig ezek után egységesen a vég felé vezető útra lépett. A következmények hamarosan jelentkeztek. A hajdan hittel és mennyei fénnyel töltekezett zsidókeresztyén gyülekezetek kihaltak, az egyik korábban, a másik később. Ami még fennmaradt, az a régi törvénybe vetett hit volt, talán némileg keresztyén vonásokkal tarkítva.

A pünkösdi gyülekezet nem szívódott fel fokozatosan a nemzetek keresztyén gyülekezeteibe, hanem a saját szívós izraelita közösségében, a hagyományok kötelékén belül halt ki. A pünkösdi gyülekezet elöljáróinak testi leszármazottai ezzel a néppel éltek és élnek tovább Krisztus nélküli sötétségben egészen addig, amíg Izráel fénye ismét feldereng. A pünkösdi gyülekezet tagjai is hozzájárultak ahhoz, hogy Izráelben a bűn mértéke beteljen. Ők a mennyei világosság hordozói voltak, átélték az eljövendő eonok erejének élményét (Zsid 6,5) – és mindezek dacára korábbi állapotukba hanyatlottak vissza. Ezért hunyt ki világosságuk, és a megtérés kegyelmét nem nyerték vissza egészen napjainkig. Az Apostolok cselekedetei 28. részével lezárul a bibliai történelemírás, és ezzel egyidőben Izráelnek, mint Isten népének a története is egyelőre véget ér. Következményei szomorúak: vakság és megkeményedés. Ez az ítélet sújtotta végül a tízezrekre menő pünkösdi gyülekezet leszármazottait is.

Az említett zsidókeresztyén gyülekezet egy testületet alkotott, amelyet egyrészt a Krisztusba vetett hit, másrészt pedig az atyai hagyományok fűztek össze. A Krisztusban gyökerező hit viszont a nemzetekből való keresztyénséghez is kötötte őket. A törvény alatt maradás konoksága azonban egy elkülönülő gyülekezetként tüntette fel őket minden más nemzetbeli hivő előtt. A zsidókeresztyén apostolok tehát saját véreikhez fordultak, és nekik írtak. Ez a testület ma már évszázadok óta nem létezik, de a jövőben valamikor ismét elő fog állni. A Krisztusban hivő zsidók gyülekezete lesz ez, amely Krisztus szeretetétől és hitétől izzik, de a körülmetélés és az atyai hagyományok kérdésében is tántoríthatatlan marad.

                  <<<előszó                              Krisztus testülete>>>

 vissza a lap tetejére>>>