Krisztus testülete

Pál leveleiben bukkanunk rá a másik közösség definíciójára, arra az ekklésiára, „amely az Ő testülete, a teljessége Annak, Aki a világmindenséget mindenben teljessé teszi” (Ef 1,22-23). Annak érdekében, hogy felismerjük, hogy itt egy másik különleges testületről van szó, helyénvaló lesz figyelemmel követni mindazt, amit erről a testközösségről olvashatunk.

„Mert mi is egy Szellemben mindnyájan egy testbe meríttetünk be, akár zsidók, akár görögök, akár rabszolgák, akár szabadok; és mindnyájan egy Szellemmel vagyunk átitatva.” (1Kor 12,13).

A Kolossé 3,11 szerint az új emberiségben „nincs többé görög és zsidó, körülmetélés és körülmetéletlenség, barbár, szkítiai, rabszolga, szabad, hanem minden és mindenekben Krisztus.”

Az 1Korinthus 12:12-ben Pál úgy hivatkozik a sok tagból álló egy testre, mint Krisztusra. Egyúttal a Szellem kenete is megmutatkozik, azaz a Szentszellemnek a hivő emberben lakozása, mint az egy testbe tartozás döntő kritériuma. „Ha pedig valaki a Krisztus Szellemét nem birtokolja, az nem az Övé” (Róm 8,9).

Az Izráelből valamint a nemzetek közül kihívott gyülekezetek között létezik egy átmenet is. Ennek az átmenetnek a történetét az Apostolok cselekedeteiben találjuk. A leírás első részében kizárólag a körülmetélésből előállott gyülekezettel találkozunk. Később a zsidó közösségen belül egy olyan mozgalom bontakozik ki, amely már túlmutat a szűkkörű, nemzeti korlátokon.

István megkövezése alkalmával tűnik fel a feljegyzésekben első alkalommal az a tárzusi Saul, aki a nemzetek majdani apostolává lesz. Igen tanulságos áttekinteni azt, hogy miképpen bontakozik ki már kezdettől fogva Pál különleges helyzete.

1. Ő maga a szórványból származik; a tizenkét apostol viszont kezdettől fogva az atyák földjén élt.

2. Pál teljes szívéből gyűlöli a Názáretit; a tizenkettő ezzel ellentétben kezdettől fogva Jézussal baráti viszonyt ápol.

3. Pál az ország határain kívül tartózkodik, amikor az Úr apostoli szolgálatra hívja el; a tizenkét apostolt Jézus Izráelben szólítja meg.

4. A tizenkettő Jézus szűkebb társaságába tartozik, közvetlen hallgatója és szemtanúja az ő tanításainak és cselekedeteinek. Így tehetnek bizonyságot: „Ami kezdettől fogva vala, amit hallottunk, amit szemeinkkel láttunk, amit szemléltünk, és kezeinkkel illettünk, az életnek igéjéről… hirdetjük néktek” (1Ján 1,1-3 Kár).

Jézus lépésről-lépésre leplezi le magát mint Messiást a tanítványok előtt, és kinyilatkoztatja előttük – még ha nem is mindannyiuknak azonos mértékben – dicsőségét. Pálnak mindezekben nem volt része. Számára Jézus a mennyből jelenti ki magát mint a megdicsőült Krisztus, olyan fényben, amely földi szemeit megvakítja. Bizonyos értelemben Pál Jézus második eljövetelét élte át – időben jóval korábban. És Krisztus ekkor világosítja fel őt: „Én vagyok Jézus, akit te kergetsz.” (Csel 9,5 Kár). Az Úr megjelenhetett volna Pálnak Jeruzsálemben is, és utasíthatta volna Pétert arra, hogy kézrátétel által kenje fel Pált a szolgálatra. Ehelyett kivezeti őt Jeruzsálemtől messze, és egy egyszerű, ismeretlen hivőt küld, aki az Úr erejével kisegítse a bajból ezt a szolgálatra kiválasztott eszközt.

Ezzel az eredeti módon elhívott farizeussal Isten valami egészen új és különleges munka megalapozását kezdi el. Így mondhatja Pál később: „Az Isten kegyelme szerint, amely nekem adatik, mint bölcs építőmester alapot helyezek el” (1Kor 3,10). A körülmetélésből kihívott gyülekezet, amint a Máté 16,18-ból tudjuk, Péterre, a kőre épül. Pállal tehát Isten bizonyos értelemben új alapot vet. Az Apostolok cselekedetei 13,2 világosan jelzi azt a határvonalat, ahol ez az új elkezdődik: „Mikor azért azok szolgálának az Úrnak és böjtölének, monda a Szent Lélek: Válasszátok el (aphoridzó) nékem Barnabást és Saulust a munkára, amelyre én őket elhívtam.” A horidzó jelentése: világosan láthatóvá, érthetővé tesz, meghatároz; az aphoridzó pedig ebben a szövegkörnyezetben így fordítható: megvonja valaminek a határát, elválaszt. Nem áll jogunkban ezeknek az igéknek a gyöngítése. Pál így ír magáról: „Mikor azonban jónak látszik az Istennek, Aki engem anyám méhétől elválaszt és hív az Ő kegyelme által” (Gal 1,15). Ez pedig sokkal korábban történt annál, hogy Jézus a ő tanítványai közül egyet is elhívott volna. Ilyen értelemben Pál mindegyik közül a legelső elhívott apostol. Az elválaszt, elkülönít kifejezés a Máté 25,32-ben is előfordul. Itt az Írás az Emberfia bírói tisztségéről beszél, arról, hogy megítéli majd a népeket „és elkülöníti őket egymástól, amint a pásztor kettéválasztja a juhokat a gödölyéktől”. Pál és Barnabás elválasztása ellentétben áll a 3Móz 20,26-ban megfogalmazottakkal: „És legyetek nékem szentek, mert én, az Úr, szent vagyok, aki kiválasztottalak titeket a népek közül, hogy enyéim legyetek” (Kár). Ezúttal Isten úgy rendelkezik, hogy a megtért Barnabást és Sault kell Izráelből elválasztani arra, hogy a népek közé menjenek. Barnabás, a lévita, Pál mellé társul. A zsidó közösségekhez való kötődés még meglehetősen erős, Saulnak mégis elegendő lendület adatik ahhoz, hogy túljusson annak hatáskörén. Az ő küldetése pontosan illeszkedik Isten egy bizonyos tervébe; ezt fejezi ki az „engem anyám méhétől elválaszt és hív az Ő kegyelme által” megfogalmazás. Korábbi zsidó neve helyett újat kap. És még csak arra sincs szükség, hogy ezt a Pált Jakab vagy Péter oktatgassa. Ezért mutatkozhat be egyértelműen és teljesen jogosan a Galatákhoz írt levél elején:

„Pál, apostol – nem emberektől, sem pedig ember által, hanem Jézus Krisztus és Isten, az Atya által” (1,1).

„Mert tudomásotokra hozom testvérek, hogy az evangélium, amely általam mint evangélium hirdettetik, nem ember szerint van. Mert én azt nem embertől fogadtam el, nem is taníttattam rá, hanem a Jézus Krisztus kinyilatkoztatása által kaptam.” (1, 11-12).

„Mikor azonban jónak látszik az Istennek – Aki engem anyám méhétől elválaszt és hív az Ő kegyelme által – leleplezni az Ő Fiát bennem, hogy evangélizálhassam Őt a nemzetek között: azonnal nem vetem alá magam hústestnek és vérnek (azaz: nem tanácskoztam a többi apostollal), sem Jeruzsálembe nem jöttem fel azokhoz, akik előttem lettek apostolok…” (1,15-17).

„Azután három év múlva feljöttem Jeruzsálembe történetem elbeszélni Kéfásnak, és ott maradok nála tizenöt napig“ (1,18). Tehát nem Péter tanította Pált, hanem Pál ismertette saját történetét. „Az apostolok közül azonban nem láttam mást, hanem csak Jakabot, az Úr testvérét. Amiket pedig néktek írok, lám! az Isten színe előtt mondom, hogy nem hazudok” (1, 19-20).

„Azután, tizennégy év múlva, ismét felmentem Jeruzsálembe Barnabással, magammal víve Tituszt is. Most azonban egy kinyilatkoztatás folytán mentem fel, és eléjük terjesztem azt az evangéliumot, melyet kihirdetek a nemzetek között…” (2,1-2).

„…mert nekem a tekintélyesek semmit sem mondtak, amivel maguk alá vetettek volna, sőt ellenkezőleg, meglátva, hogy rám bizatik a körülmetéletlenség evangéliuma, úgy mint Péterre a körülmetélésé, (mert Az, Aki működésben van Péterben a körülmetélés apostolságára, működésben van bennem is a nemzetek számára) és megismerve a kegyelmet, amely nektek adatik, Jakab és Kéfás és János, akik oszlopoknak látszanak, a közösség kifejezéseként jobbjukat adják nekem és Barnabásnak, hogy mi, valóban, a nemzetek számára, ők pedig a körülmetélkedés számára munkálkodnak” (2,6-9).

Világosabban aligha lehetne Pál különleges megbízatását kiemelni. A két testület hangsúlyozott módon különül itt el: egyfelől a nemzetek, másfelől a körülmetélkedés fiai. Hasonló a helyzet a két evangélium hirdetésének dolgában is: körülmetéletlenség evangéliuma szemben a körülmetélés evangéliumával.

Ezek szerint tehát két – a Szentszellem által hitelesnek nyilvánított – evangélium létezik! Erről tesz bizonyságot az Írás. A különbség abban áll, hogy az egyik esetben a nemzetek (azaz a törvény nélküliek) gyülekezetének elhívásáról és felkészítéséről van szó, a másik esetben viszont Izráel felkészítése és helyreállítása a cél. Mindkét testület Ura és Megtartója a Megfeszített és Feltámadott. Ennek ellenére Isten nem ugyanazon módon készíti fel mind a kettőt. Az Izráelből kihívott gyülekezetet rendelt hivatásának megfelelően neveli, a nemzetek közül kihívottak közösségét viszont – annak másféle megbízatása szerint – másképpen vezeti. Vegyük figyelembe tehát, hogy Isten akarata szerint két evangélium létezik. Így válik érthetővé az is, amit Pál a Galaták első fejezetében ír: „Csodálkozom, hogy ily gyorsan átpártoltok Attól, Aki hív titeket Krisztus kegyelmében, más evangéliumra, amely (valójában) nem másik…” (Gal 1,6-7). Károli a következőképpen fordítja ugyanezt: „…más evangyéliomra hajlotok, holott nincs más.” Ezt gyakran így értelmezik: „Az evangélium mellett, amelyet tőlem (Páltól) hallottatok, nem létezik más evangélium.” Ez viszont nem követi pontosan az alapszöveg szóhasználatát. Ott a következőkről van szó: „egy másfajta evangélium (heteron euaggelion) felé fordultok, noha az nem másik (allo).” A tévtanítók ellenben egy csakugyan másik, másfajta keverék-evangéliumot hirdettek, ami nem volt evangélium, pontosabban fogalmazva: nem a másik hiteles evangélium volt. Ők valami evangéliumnak feltüntetett, de valójában leplezett törvény-üzenetet hirdettek evangéliumként a nemzeteknek. Az ő átokra méltó vakmerőségük tehát abban állott, hogy azt, ami csak a körülmetéltekre volt érvényes, a nemzetekre is rá akarták kényszeríteni.

Missziójának kezdetén Pál a következő alapelv szerint járt el: „zsidóknak először”. Még enged Jakab és a többi jeruzsálemi apostol határozatának (Csel 15). Részben átmenti a „parancsolatok törvényét a rendeletekben” (Csel 16,4; Ef 2,15) a nemzetek közül való hivők számára, hogy bizonyos cselekedetektől tartózkodjanak. Itt még felismerhető a júdeai gyülekezet egy bizonyos gyámkodása a nemzsidó keresztyén gyülekezet fölött. Pál a zsidóknak zsidó lett, hogy megnyerhesse őket, és a törvénytisztelőknek ő maga is törvénytisztelővé lett (1Kor 9,20).

Eljött később az az idő is, amikor ezt a korábbi álláspontját fel kellett adnia. A Csel 21 szerint – zsidóknak zsidóként – felmegy a templomba, hogy a törvény szabta ceremóniáknak eleget tegyen, és hogy a zsidó honfitársai számára hozott áldozatot bemutassa; akkor még számára ez nyereségnek számíthatott. A görög származású Trofimust viszont kénytelen a körülmetélés határát jelentő falon kívül hagyni, amely elválasztja a júdabelit a nem zsidótól. Pál ott már nem tud egyidőben a zsidók számára zsidó lenni, és a törvény nélkül valóknak törvény nélküli lenni. Kritikus helyzet bontakozik ki. És a törvény alatt élők tulajdonképpen azt művelik, ami Isten szándékának is megfelel. Megragadják és kivonszolják Pált a szent helyről, a törvény helyéről, ahol „mindjárt bezáratának az ajtók.” (Csel 21,30 Kár). Ennek a mozzanatnak Isten rendelte szimbolikus jelentősége van, üzenete pedig igen világos. Soha nem nyíltak ki még egyszer Pál előtt ezek az ajtók. A továbbiakban a zsidók csak azért keresik őt, hogy megölhessék. Isten előtt tehát Pál végérvényesen halottá vált a törvény számára. Fel kell ismernünk ebben az incidensben a nagy apostol zsidók között forgolódásának végső mozzanatát.

Ettől kezdve egyértelműen annak a testületnek ír és szolgál, amelynek apostolává hivatott el. Az egy test minden tagjának típusa ő. Később, visszatekintve erre az időre, a következőket vallja: „De bármi, ami nyereség volt számomra”, – mint például a körülmetélkedés, az Izráelhez való tartozás, a törvény szerint járás – „azokat eljátszottnak tartom a Krisztus miatt. De, valójában, mindent eljátszottnak is tartok az én Uram, a Krisztus Jézus ismeretének felsőbbrendűsége miatt, Aki miatt mindent eljátszottam és szemétnek tartok” (Fil 3,7 kk).

Az, amit itt az eljátszottam kifejezéssel fordítunk, az alapszövegben a dzémioo szónak felel meg. Más fordítások használják még a kárnak tekinteni vagy pedig a kárnak ítélni fordulatokat. Az eljátszani viszont jobban illeszkedik az üzenet tartalmához, ha csak az Újszövetség keretén belül felbukkanó eseteket tanulmányozzuk. Így említhetjük még Máté írásából a következő igét: „Mert mi haszna lesz az embernek abból, ha az egész világot megnyerheti, a lelkét pedig eljátszhatja?” (16,26). Jézus itt nem kárról, hanem a lélek pusztulásáról, elveszítéséről beszél, amiképpen az a szövegkörnyezetből egyértelműen ki is tűnik. Az 1Kor 3,14-15 szerint „Ha valakinek a munkája megmarad… bért kap majd. Ha valakinek a munkája megég, bírságként elveszíti azt.” Tehát nemcsak annyiról van szó, hogy kárt vall, hanem minden jutalmát elveszíti.

A Gal 2,15-ben Pálnak még előnyösebbnek tűnik a természet szerinti zsidó helyzete, mint a nemzetekből való bűnösé. Most viszont tovább lép, és saját személyére nézve minden kiváltságot, amely a júdaizmussal függ össze, veszni hagy. Zsidó voltát, a Benjámin törzséből való származását, a körülmetélkedést, a törvény tekintetében való feddhetetlenségét mind szemétnek (Luther fordítása szerint: ganénak) ítéli. Éppen ezért el is veti ezeket, és el akarja feledni őket, hogy el ne homályosítsák előtte „az Isten oda fel való hívásának díját, Krisztus Jézusban” (Fil 3,14).

Ennek a Pál által szolgált testületnek végső elhatárolódását az Apostolok cselekedetei 28. fejezetével lezáruló bibliai történetíráson kívül találjuk meg. Így kénytelenek vagyunk további ismeretekért azokhoz a levelekhez fordulni, amelyeket az apostol fogsága idején az efézusiaknak, filippieknek és a kolosséiaknak írt.

Az izráeli gyülekezet történetét addig a pontig tudjuk követni, ahol a megkeményedés ítéletét hirdetik ki fölötte (Csel 28,25-28). Felvetődik viszont a kérdés, mi a helyzet a nemzetekből kihívott gyülekezettel? Ennek a gyülekezetnek kezdetei számunkra ismertek: kiskorú állapota miatt többé-kevésbé szoros szálakkal kötődik az izráeli gyülekezethez, és függőségi viszonyban él azzal, amiképpen az Apostolok cselekedeteiből ez ki is tűnik. Amikor viszont a nemzetek gyülekezete teljesen kiforrott voltában mint „a kihívott gyülekezet, mely az Ő testülete” áll előttünk, mikor minden előny, amely Izráel külön elhívásához kapcsolódik, semmibe vész, nos, akkor véget is ér a gyülekezet tulajdonképpeni története. Mert nem folytatódik a római, vagy valamilyen más nemzet gyülekezetének történetében. A helyi gyülekezetek és gyülekezetecskék sok zsidós, törvényes csökevényt tartalmaznak, egyesek többet, mások kevesebbet. Egészében véve viszont szomorú képet festenek szakadozott és élesen ellentmondásos állapotuk miatt. Ez a szakadozottság kívülről szemlélve sokkal inkább szembetűnne, ha az egység látszatát az egyes gyülekezetekben bizonyos törvényes rend segítségével nem igyekeznének valamennyire megőrizni. Érdekes, hogy az Úr a maga gyülekezetét, „a kihívott gyülekezetet, amely az Ő testülete”, éppen ebben a szakadozott nagy gyülekezetben készíti fel. Az izráeli gyülekezet felmorzsolódása óta létezik ez a nemzetek közül kihívott gyülekezet, amelyhez elszórtan zsidók is tartozhatnak, amennyiben lemondanak a népükhöz való szerves odatartozásról. Következésképp Pál fogságból írt leveleiben már nem az efézusi, filippi vagy kolosséi gyülekezethez szól, hanem „mind a szenteknek, akik Krisztus Jézusban vannak, és hivők” (Ef 1,1), „mind a Krisztus Jézusban levő szenteknek” (Fil 1,1) és a „szent és hithű testvéreknek Krisztusban” (Kol 1,2). Ezek alkotják a mai gyülekezetet is. Attól függetlenül, hogy az efézusi, római vagy bármilyen helyi látható földi gyülekezetekről van szó, egy elenyészően csekély kisebbséget alkotnak. Az Úr viszont ismeri az övéit. Ez a gyülekezet, amely a Krisztus testülete, noha sok félreértés és elnyomás közt növekszik, mégsem nyomoríttatik meg. Szinte folyton halál révén áll, és mégsem pusztul el. Mint egész elrejtett, és mégsem ismeretlen. A dicsőségben fog csak valóban kivirágzani, Jézus Krisztus jelenlétében.

Pálnál világosabban aligha lehetne a gyülekezet lényegét meghatározni: „szentek a Krisztus Jézusban.” E test minden egyes tagjára érvényes a következő megállapítás: „Ezt a kincset pedig cserépedényekben birtokoljuk” (2Kor 4,7). Ugyanez érvényes a kihívott gyülekezet egészére is. Mind a földi cserépedény, mind az egyház, mind a gyülekezeti közösségek szemmel láthatóak. Megírható történetük van. Az „igazi egyház” viszont hitre épül. Ez a magyarázata annak, hogy már a legkorábbi hitvallásban is felbukkan ez a megfogalmazás: „hiszem az anyaszentegyházat.” Abból, hogy ezt hinni kell, következik, hogy nem látható. Legfennebb bizonyos jelek utalnak a kihívott gyülekezetre mint a Krisztus testületére.

Említettük már korábban azt, hogy a törvény által milyen szorosan kapcsolódott az izráeli gyülekezet magához a nemzethez. Krisztus testületében viszont – ahol nincs zsidó, sem görög, szkíta vagy barbár, rabszolga avagy szabad, se másféle megkülönböztetés – ilyen nemzeti kötődés elképzelhetetlen. Ha a Fil 3,7-et helyesen értelmezzük, rájövünk arra, hogy amikor valamelyik zsidó ennek a gyülekezetnek tagjává lesz, akkor Izráel minden nemzeti, földi elvárásából kizárja magát. Ez érvényes a nemzetekből való gyülekezet minden más tagjára is. „Mert a mi állampolgárságunk az egekben van” (Fil 3,20). Krisztus testületének feladatköre ezek szerint mennyei. Pál még ebben a dologban is előkép. Isten mint már rabláncra fűzött fogolynak nyilatkoztatja ki neki a Krisztus testületére vonatkozó utolsó titkokat.

Az Apostolok cselekedetei 15. és 16. részében megfigyelhetjük, hogy az apostoli konferencia határozata után miképpen rendelkezik az izráeli gyülekezet a nemzsidó gyülekezetbeliek étkezési életgyakorlatáról: „Mert tetszék a Szent Léleknek és nékünk, hogy semmi több teher ne vettessék ti reátok ezeken a szükséges dolgokon kívül, hogy tartózkodjatok a bálványoknak áldozott dolgoktól, a vértől, a fúlvaholt állattól és a paráznaságtól” (Csel 15,28-29 Kár). Isten akarata valósult meg tehát abban, hogy a zsidók a nemzetekből való keresztyénekre terheket róttak ki. Ezek a megszorítások bizonyára nem voltak számukra nehezek, de világossá teszik Izráel akkori magasabbrendű szerepét. A pünkösdi gyülekezet annak a történelmi helyzetnek az előképe, amikor Izráel a föld nemzeteinek fejévé lesz az eljövendő messiási Királyságban. A törvény és annak számos dogmája, a tisztulási előírások, az étkezési rendelkezések, a szombat tilalma, stb. igen élesen elhatárolták Izráelt a többi nemzettől. Annyira szigorú volt ez az elkülönítés, hogy egy pogány személy, még ha istenfélő volt is, csak élete kockáztatása árán követhetett el olyan a vakmerőséget, hogy átlépje a szentély küszöbét, azt a határt, amely a nemzetek udvarát a zsidókétól elválasztotta. A nemzetek közül származó hivők még a zsidók és a törvény után igazodtak, teljes mértékben érvényben volt még a „zsidónak először” jelmondat, amely ismét hatályba lép majd az ezeréves királyság idején, amikor Izráel a nemzetek élére kerül.

Most viszont, az Apostolok cselekedeteinek vége felé, azt látjuk, hogy az egész Izráel – tehát mind az anyaország, mind a szórvány – elveti az Urat és Szellemmel betelt apostolait. Isten erre adott válasza Izráel félreállítása volt, ami a nemzetek javát szolgálja, azokét, akik hisznek. A kihívott gyülekezet mint a Krisztus testülete a középpontba kerül, és a pünkösdi gyülekezethez viszonyítva egyre inkább más formát ölt. Ebben a testületben Izráel minden előjoga megsemmisül. A nemzetek közül való hivők és a zsidó keresztyének azonos joggal rendelkező tagtársai az egy testnek, melynek feje maga Krisztus. A zsidókat és a nemzeteket elválasztó fal mindenestől leomlik itt. Krisztus hatályon kívül helyezte „a parancsok törvényét a rendeletekben” (Ef 2,15). A Kol 2,11 és 14-ben Pál arról ír, hogy a pogánykeresztyének is körülmetéltetnek, de ez már nem kézzel végzett külsődleges beavatkozás. Krisztus tehát eltörölte „az ellenünk szóló kéziratot a rendeletekben” (Kol 2,14).

Ezzel együtt érvényét veszítette az apostoli konferencia minden étkezési rendelkezése is. A 16. és a 17. versben Pál már az alábbi rendelkezést adja a hivőknek: „Senki tehát meg ne ítéljen titeket evésben vagy ivásban, vagy egy ünnep részleteiben, vagy újhold, vagy szombatok miatt, amelyek a jövőben levő dolgoknak árnyékai – a test azonban a Krisztusé” (vagyis ami az árnyékot veti)

Így ír a megkötözött apostol a kihívott gyülekezetnek, Krisztus testületének, melyet a nem kézzel végzett körülmetélkedés által nagykorúnak nyilvánít az Úr. Az ilyen körülmetélkedés, azaz a Szellem által egy testbe való bemerítés révén, a gyülekezet minden hivő tagja képessé válik arra, hogy szellemben szolgáljon Istennek, és „ne a hústestben” bizakodjék (Fil 3,3), ami többek között a mindenkori étkezési rendeletek figyelembe vételét is kizárja.

Amint Pál maga is szorongatottságban, gyakori rabságban élt, a kihívott gyülekezet is hasonló tapasztalatokat szerez ezen a földön. És ez nem is lehet másként, mivel a hit útján kizárólag kegyelemből és kegyelem által él, de ugyanakkor mégis a nemzetek törvényeinek alávetve, amelyben a kegyelem soha nem válhat uralkodó tényezővé. Hiszen bármely társadalom – még a legjobb esetben is – csak emberi igazságosságot tud felmutatni. Ilyen körülmények között hogyan is tudna az Isten „kegyelme dicsőségének magasztalására” (Ef.1,6) kihívott gyülekezet a világpolitikába bekapcsolódni, és abban bármilyen meghatározó szerepet játszani anélkül, hogy saját lényegét megtagadná?

Pál – saját nehéz körülményeit mérlegelve – így vélekedik a Filippi levél 1,12-ben: „az engem ért dolgok inkább az evangélium előrehaladására lettek.” Határozottan állíthatjuk, hogy ez érvényes megállapítás Jézus Krisztus gyülekezetének bármilyen kétséges és igazságtalan helyzetére vonatkozóan is. Minden szorongattatásunk az evangélium előmenetelét szolgálja.

A Galatákhoz írt levél 2. részét általában úgy szokták magyarázni, mintha az ott említett egyezség egyszerű munkamegosztást jelentene az apostolok között. Ha ezt elfogadjuk, akkor jogos a kérdés: az elosztást miért nem regionális szempontok szerint végezték? Például úgy, hogy a tizenkettő munkálkodjon az ősök földjén, a határokon belüli gyülekezet szolgálatában, Pál és Barnabás pedig e határokon kívül. Érdekes módon nem így történt, hanem az egyik csoport a pogányok közé lett elküldve az evangéliumot hirdetni, a másik pedig a körülmetéltek irányában végezte ezt a szolgálatot, és nem csak az őshazában. Amint látjuk, nem a politikai határok választották el a kettőt egymástól, hanem a törvény. Következésképpen nemcsak ugyanannak a tevékenységnek két különálló munkakörzetéről van itt szó, hanem két önálló testület létéről, amint azt maga Pál is kiemeli a Római levélben. Mert „akik törvény nélkül vétkeztek, törvény nélkül vesznek is el; és akik törvény alatt vétkeztek, törvény által ítéltetnek meg”. Krisztus a törvény alatt levőket úgy menti meg mint akik a törvény alatt vannak. Megváltja őket a törvény átkától, de nem magától a törvénytől. Miért ne tehetné? A törvény nélkülieket szintén megmenti, de mint olyanokat, akiknek nincs törvényük. Talán kételkedünk abban, hogy erre is képes?

Vizsgáljuk meg most a következő lehetséges ellenvetést: Ha Krisztus teste önmagában az egyik testület, a körülmetélés gyülekezete pedig a másik, nem áll-e fenn eleve az egyház kettéválásának veszélye?

A Szentírás mutat nekünk egy másik példát is a kettős felosztásra. Az 1Móz 1,27-ben (Kár) ezt olvassuk: „Teremté tehát az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonnyá teremté őket.” Először úgy látjuk Ádámot mint egy személyt: férfi és női természet egyesül benne. Egy napon viszont Isten kettéosztotta az ádámi testet, és egyik részéből megteremtette az asszonyt. Ettől kezdve ketten alkották az egy emberiséget. „És a kettő egy hústestté lesz… Úgyhogy tovább nem kettő, hanem egy hústest.” (Mát 19,5-6); és „a kettő egy hústestté lesz” (Ef 5,31).

Mely ponton mutatkozik leginkább meg a házastársak közötti egység? Talán a polarizáció elmosódásában: legyen a férfi nőies, a nő pedig férfihoz hasonlítson? Természetesen nem. Az egység a maga teljességében és szépségében ott bontakozik ki, ahol a férfi kifejezetten férfi, a nő pedig egész valójában nő marad. Ha a férfi elnőiesedik, a nő pedig férfias hajlamot és jellemet ölt magára, a közöttük fennálló csodálatra méltó egység nemhogy erősödne, hanem egyre inkább megszűnik. Hiszen éppen a nemek közötti ellentétből fakad a családi harmónia.

Ilyen lényegi kapcsolat áll fenn az említett két testület között is. Isten, aki mindkettőt a maga sajátos küldetése szerint mintázta meg, ebben a kettősségben csodálatos egységet ábrázol majd ki, amely valamennyiünket bámulattal fog eltölteni. Ez a kettős egység földünkre és az egész teremtettségre nézve egy minden emberi képzeletet túlszárnyaló megtermékenyítő hatást fog gyakorolni, melynek gyümölcseit az egy-testület modell bizonyára soha nem hozhatná létre. Bízzunk hát Benne! Az Úr tervei mindig csodálatra méltóak.

Izráel gyülekezetének egyedi karaktere megfelel annak az eljövendő feladatnak, amelyre az Izráel nemzetének, valamint a földön élő minden népnek körében hivatott.
A nemzetek gyülekezetének arculatát pedig Isten egy magasabb régiókban betöltendő hivatás követelményei szerint mintázta meg.

        <<<Mi történt a pünkösdi gyülekezettel?                       Kinek írt Pál?>>>

 vissza a lap tetejére>>>