Megíratott...

Urunk csak látszólag volt közömbös Júdás iránt, de minden tette Isten írott kijelentéséhez igazodott. Ha a teremtő Isten szólt, akkor az Ő tanácsvégzése mindennek fölötte áll, és teljesítését semmiféle szánalom nem akadályozhatja. Így érthetőbbé válik Jézus siettető magatartása. Urunk biztosan nem lehetett érzéketlen. Egy ilyen halálos illatot árasztó emberrel nap mint nap együtt lenni, bizonyára szenvedést okozott neki. De mert teljes engedelmességben járt Atyja akarata szerint, megnyugodott Isten rendelésében. Nem beszélt róla, rajta kívül senki sem látta át a helyzetet, az csak az események lezajlása után vált a többiek számára is világossá. Minthogy Krisztus amúgy is sokat szenvedett a kemény szívű írástudók, a képmutató farizeusok, és a szkeptikus szadduceusok miatt, saját szűk körű társaságától joggal várhatott volna bensőséges közösséget és hűséget.

Nem csodálkoznánk, ha ezen a ponton némely Olvasónk „káromlásra” gyanakodna. Vagy azt gondolná: Isten semmiképp sem cselekedhetett az eddig leírtak szerint. Pedig ezúttal még csak nem is arról van szó, hogy megértjük-e, hanem egyszerűen arról, hogy elhisszük-e a bibliai kijelentéseket. Az Írás megingathatatlan, függetlenül attól, hogy az emberi elképzeléseinkbe beleillik-e, vagy sem. Ennek elfogadása egy további igazságot villant fel: A Mindenható lényének mélységei kikutathatatlanok, bölcsessége minden emberi keretet szétfeszít. „Kifürkészhetetlenek ítéletei, és kinyomozhatatlanok az útjai”! (Róm 11,33 V.S.)

Urunk csak egyetlen egyszer tárja fel szívét Júdással kapcsolatosan. Ez a legkritikusabb pillanatban történik, akkor, amikor a Sátán belép Júdásba; ráadásul egy olyan mondatban, amely egyúttal arról is szól, hogy az Írásnak be kell teljesednie: „Valóban, az ember Fia elmegy úgy, amint megíratott Felőle, jaj azonban annak az embernek, aki által az ember Fia átadatik. Eszményi lett volna Neki, ha az az embert nem született volna” (Mt 26,24; Mk 14,21).

Csak a tizenkettővel volt, amikor ezek történtek. Szerette volna kiönteni nekik a szívét. Ott a felső szobában, a körülmények ideálisnak mutatkoztak erre. Érzékeny szelleme azonban megérezte a gonosz közelségét. Egy a tizenkettő közül késleltette a kinyilatkoztatásokat. El kellett távolítania közülük ahhoz, hogy szabadon beszélhessen. Miután felszólította Júdást a távozásra, szíve megkönnyebbült. Kedvesen „kisgyermekeknek” szólítja a tizenegyet, és sor kerülhet a Ján 14-17. fejezetekben található egyedülálló beszédére.

Az Urunk életéről szóló beszámolók Júdás nevének első említésénél azonnal közlik, hogy ő az áruló. Ennek ellenére határozottan a tizenkettő közé tartozott. Évekig együtt járt-kelt a többivel, részt vett minden tevékenységükben. A Mester pedig végig hallgatott kilétéről, és nem mozdította el őt hivatalából. Mert –– megíratott! Bizonyára nyomasztó volt számára, de el kellett viselnie, hogy az Írás beteljesedjék. A Júdásban szunnyadó áruló apostolsága hitelétől is megfosztotta őt. Krisztus örömmel gondolt azokra a kitüntetésekre, amelyek a királyságban várnak hű csapatára. De megborzongott annak a jövőjétől, aki elárulja Őt. Mennyivel könnyebb lett volna Neki, ha kezdettől fogva Mátyás foglalja el a Júdás helyét.

<<<Júdás kiszolgáltatott volt...              Jobb lett volna meg sem születnie?>>>